Az utóbbi időben Botinak kedély változásai vannak.
Nagyon csúnyán tud csinálni ha valami nem tettszik neki vagy nem úgy történik ahogy ő szeretné. Ha mondom neki, hogy valamit nem szabad, azt mondja "Jóóó!" és folytatja tovább. Ha valamit nem engedek meg neki, kiabál, már-már hisztizik és krokodil könnyekkel sír, kiabál.
Mondták, hogy két és három éves kora között van a "dac-korszak". Hát itt is van, egyre inkább.
Valamelyik este kettesben voltunk itthon Botival, és hozzámjön nagy boldogan, megöleljük egymást és a következő pillanatban érzem az erős harapást a nyakamon. Alig tudtam magamról leszedni, olyan erősen harapott. Megszidtam, volt hiszti, be is küldtem a szobájába javulni. Fájt is nagyon, napokig látszott a nyoma a fogainak. Teljesen meglepett, nem számítottam erre és nem tudom hova tegyem. Viccnek szánta talán? Nem tudom, de nagyon erősen harapott. Mondtam neki, hogy fáj nagyon, nem szabad s mérgesen ráncoltam a homlokom. Még volt, hogy kicsit próbált harapni a lábamon, de nem ilyen erősen.
Egyre többet sétálunk gyalog, nagyobb utakat is megteszünk gyalogosan itt a környéken. Nézzük a cicát, kutyát és kiabál is utánuk, hogy "Szisza! Te!" vagy "Vau-vau! Te!". Mikor megyünk el valahonnan integet, s mondja "Táj". Puszit is ad, de nem mindenkinek. S néha nagyon bujik hozzám, ölel és adja a puszikat, sokat egymás után. Ilyenkor olvadozok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése