Amikor megtudtuk, sokkolt mindkettőnket, akkor volt velem először a boldog apuka, s én végig bőgtem hazáig. Egyszerüen nem fogtam fel, mi történhetett. De ez volt, megtörtént, változtatni a helyzeten nem lehetett.
Még csak igy, felelevenitve is nagyon fájdalmas erről mesélni, pedig azt hittem túl vagyok rajta. De igaza volt annak, aki egyszer nekem azt mondta, az ilyesmi csak tompul az idő elmultával, elfelejteni NEM LEHET. A heg, az megmarad. A lélekben, valahol mélyen.
Eléggé meglepödve vettem tudomásul, mikor másokkal erről beszélgettem, hogy biza elég gyakori az ilyesmi. Csak erről nem beszélnek az emberek. Nem értettem, miért. Mostmár sejtem, de nem vagyok most sem biztos: mert túl fájdalmas lenne, talán? Meglehet. De nekem sokat segitett, mikor megtudtam hogy mások is voltak a helyzetemben.
Voltak, vannak akik mai napig azt mondják, eltúloztam az egészet, és nem is olyan súlyos ami velem történt, de azok nem voltak az én bőrömben, nem őket kaparták másodszor egy hét alatt, mert nem volt képes elöször az orvos tisztességes munkát végezni, másodszorra úgy elkábitva, hogy éreztem s félig tudatomnál voltam. S a végén röhögött az aszisztensnő, milyen badarságokat mondtam félkábán fájdalmamban. S nem azok üvöltöttek fájdalmukban,(de nem fizikai, nem biza, tévedés ne essék), amikor felébredtek a teljes altatásból, mert addig sziszegve jajjveszékeltek.
Az ellenségemnek nem kivánom, hogyan éreztem magam. Soha senki nem kéne megtudja. Mert fáj, iszonyuan.
Időre volt szükségem a gyógyuláshoz, és rengeteget imádkoztam akkor. Mint még soha életemben.
Véletlen egybeesés, vagy valami Isteni akaratból, nem tudom, de pont a veszités után jártunk a Szentföldön. És akkor helyrebillent bennem az egyensúly. Szinte érezem, amint gyógyul a seb. És Valaki meghallgat.
S az utazás után csakis a jó irányban történtek a dolgok.
Most leállitom magam, mert erről még sokat mesélhetnék. Majd fogok, talán. Egyszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése